A lakásban már hetek óta nem volt csend. Nem mintha bárki kiabált volna — épp ellenkezőleg, a csend hiányzott, az a fajta mély, nyugodt csend, amikor az ember leül a konyhaasztalhoz, és nem zakatol a fejében semmi. Nálam viszont zakatolt. A válás után a hétköznapok úgy omlottak szét, mint a rosszul felragasztott tapéta, és minden reggel arra ébredtem, hogy a plafonról néz rám a magány. Ilyenkor az ember keresi a szökési útvonalakat, és én egy este, a számítógép előtt ülve, egy véletlen kattintással jutottam el a
griffhunter oldalára. Nem terveztem semmit, csak hirtelen ott volt a képernyőn, és én hagytam, hogy magával húzzon.
Az első pár nap katasztrófa volt. Ne érts félre, nem arról van szó, hogy nagy pénzeket vesztettem — inkább arról, hogy teljesen elvesztettem a realitásérzékemet. A munkahelyemen ültem, és a fejemben az pörgött, vajon melyik játéknál lehetne most megnyugodni. A gyerekekkel töltött hétvégék után, amikor visszamentek az anyjukhoz, a lakás üressége szinte fizikai fájdalmat okozott, és én megnyitottam a böngészőt, mintha egy régi barátot hívnék fel. Az elején csak pörgettem a tárcsákat, néztem a színes fényeket, és próbáltam nem gondolni arra, hogy másnap megint egyedül kell felkelnem. Aztán jött egy hét, amikor minden rosszul sikerült — elhúzódó ügyintézés a hivatalban, egy barát, aki lemondta a találkozót, és a fürdőszobai csöpögő csap, amit hetek óta nem tudtam megjavítani. Akkor este, amikor már azt hittem, semmi sem hozhat vissza a felszínre, történt valami egészen banális.
Egy kisebb nyereményt kaptam. Nem volt nagy összeg, de hirtelen mégis úgy éreztem, mintha valaki kinyitott volna egy ablakot a fullasztó szobában. Nevettem magamon, mert tudtam, hogy ez csak játék, csak szerencse, mégis hetek óta először éreztem valami mást a szürkeségen kívül. Másnap elkezdtem komolyabban figyelni a játékokat, és rájöttem, hogy nem is a pénz a lényeg — hanem az a pár perc, amikor a fejem végre kikapcsol, és nem a gondokon jár. Persze nem akarom szépíteni: volt olyan este, amikor dühös voltam magamra, amiért ennyire rá tudok függeni egy képernyőre. De aztán mindig eszembe jutott, hogy ez csak egy eszköz, egy ideiglenes menedék, és ha reggel felkelek, a valódi élet vár rám.
Az igazi fordulat egy keddi napon jött el. A főnököm behívatott, és felajánlott egy új pozíciót — több felelősséggel, de jobb fizetéssel. Alig hittem el. Este, amikor hazaértem, először nem is nyitottam meg a számítógépet. Leültem a kanapéra, és csak néztem ki az ablakon. Aztán mégis megnyitottam, de most már másképp: nem menekülésként, hanem szórakozásként. Pörgettem egy kicsit, nevettem egy jót, amikor egy vicces animációt láttam, és közben arra gondoltam, hogy milyen furcsa az élet. Hónapokkal ezelőtt ez a weboldal volt az egyetlen hely, ahol el tudtam viselni a csendet. Most pedig már csak egy apró szórakozás a hétköznapokban.
Van egy barátom, akinek elmeséltem ezt az egészet. Azt mondta, hogy szerinte őrült vagyok, hogy ennyit gondolkodom egy játékon. Lehet, hogy igaza van. De én tudom, hogy azokban a nehéz hetekben ez a kis szökés segített átvészelni a legrosszabbat. Nem a nyeremények miatt, hanem mert adott valamit, amire akkor szükségem volt: egy kis szünetet a saját fejemben. Ma már ritkábban nyitom meg az oldalt, és amikor igen, akkor is mosolygok. A csöpögő csapot végre megjavítottam, a gyerekekkel többet vagyok, és a munka is másképp néz ki. A magány persze néha visszatér, de már nem futok el előle olyan gyorsan. Inkább leülök vele szemben, és hagyom, hogy elmúljon. A játék pedig ott maradt a háttérben, mint egy régi cigarettacsikk a hamutartóban — nem dobtam ki, de már nem is szívom el minden percben. Néha jólesik ránézni, és arra gondolni, hogy volt egy időszak, amikor ez a kis színes világ tartott életben. Furcsa, de így van. És talán épp ez a legnagyobb nyeremény.